1. Fejezet

Furcsa ropogást hallottam, de csak nagyon halkan. Mint mikor a parázs pattog, és csak annak a hangjából jön rá az ember, hogy ott korábban tűz égett. Valami más recsegett is, meg nyekergett, mintha csúszott volna valami egy sima felületen. Aztán hatalmasat puffant. Ezt követően csönd lett. Kellemes volt, azt leszámítva, hogy zsibbadt mindenem.

Át akartam fordulni a másik oldalamra, de még a szememet sem bírtam kinyitni, nem hogy valamelyik izmomat megmozdítani. Szerettem volna valakitől segítséget kérni, de ez sem ment.

Kis időbe ugyan belekerült, de végül rájöttem, hogy azért nem tudok mozogni, mert valaki rajtam fekszik. De vajon mit keres rajtam, és egyáltalán ki az?

Igaz, ezekre a kérdésekre nem kaptam választ, de igazából csak egy dolog izgatott: hogy miért nem tudom kinyitni a szemem. Az előző kérdésekkel egyetemben, erre sem kaptam választ. Se én nem jöttem rá, se pedig más nem válaszolt rá.

Vagyis azt hittem.

Egy darabig.

De egészen távolról egy hangot hallottam meg, ami engem szólított. Férfihang volt, ami egyszerre volt ismerős és ismeretlen. Nem értettem, hogy ez mégis hogy lehetséges, hiszen ez eléggé paradox jelenség. Hogy lehet egy ismeretlen férfi hangja ismerős? Vagy, hogy lehet, hogy egy ismerős hangjára nem emlékszem? Bár... lehet, hogy Anya hangjára sem emlékeznék, de ő az anyám. Aki pedig szólított, az férfi volt. Minden bizonnyal.

− SooHyeon-ah! SooHyeon-ah!

Lehet, hogy az egyik rajongóm az. Rájuk nem szoktam emlékezni. Vagy... az is lehet, hogy emlékszem rá, csak éppen annyira fáradt voltam, hogy nem ugrott be, hogy kire is kellene emlékeznem.

− SooHyeon-ah! Most már minden rendben lesz! – A férfi hangja most egészen közelről szólt. Mellőlem. Szerettem volna megnézni, de még mindig nem bírtam kinyitni a szemem.

Az a valaki, aki rajtam tehénkedett, hajlandó volt leszállni, de akár az is megtörténhetett, hogy a titokzatos ismerős idegen segített neki megtalálni az utat a melegebb égtáj felé. Vagy a hidegebb felé, ez már részletkérdés.

− SooHyeon-ah, hallasz engem? – Igaz, hogy a szememet nem bírtam kinyitni, de egy aprót tudtam bólintani. Nem tudom, hogy miért aggódott annyira, viszont hangjából egyértelműen érződött a színtiszta kétségbeesés.

− Minden rendben lesz. Mindjárt ideérnek a mentősök.

Hát ők meg minek? Tudtommal otthon vagyok, semmi szükség rájuk. Máskor is dolgoztam már ájulásig, maximum egy kisalvás kell, és máris kerekebb lesz a világ. Szükségtelen ide injekció, sztetoszkóp meg stroboszkóp.

Próbáltam volna hangot adni, hogy semmi szükség erre az egészre, de nem jött ki hang a torkomon, csupán elhaló nyöszörgés.

Talán mégis baj volna?

− Sh, nem kell beszélned! Pihenj, nyugodtan! – Megéreztem egy puha kezet az arcomon, ahogy nyugtatni próbál. Sikerült is, ugyanis ismét feketeség telepedett rám.

A feketeség nyugtató és kényelmes.

Egészen addig, míg el nem kezd világosodni. Először átmegy szürkébe, aztán egyre világosabb szürke lesz, egészen addig, amíg fehérré nem válik. Pont, mint most. A fehér fájt a szememnek, amit most már kibírtam nyitni.

A szag azonnal marni kezdte az orromat. Kórház. Ha tehettem, kerültem őket, csupán oda jártam, ahol a bátyám fekszik. Viszont oda rendszeresen.

Minden fehér volt, ahogy körülnéztem. A falak, a bútorok, a függöny, meg a huzat is. Utáltam ezt a színnek titulált valamit. Olyan rideg és álnok. Ha elég erős volt a fehér, alatta bármilyen szín megbújhatott. Akár a legsötétebb gonoszság is, ami vagy belülről kezdett lassan felemészteni vagy gyorsan végzett veled, egyetlen vágással vagy lövéssel.

Szívesen gondolkodtam volna még azon, hogy mennyire gyűlölöm a fehéret, de valaki megzavarta a gondolatmenetem. Valaki, akit ismertem, miközben mégsem.

− SooHyeon-ah! Jól vagy? Látsz engem?

Csak pislogtam. A hangjára emlékeztem. Ő volt az, aki azt mondta, hogy nem lesz baj, és hogy hívta a mentőket. Az arca nem volt ismerős. Csupán egy gyönyörű férfit láttam benne, aki tudta a nevemet, és a kórházba hozatott.

Most köszönetet kéne neki mondanom?

− K-Ki vagy te? – vontam össze a szemöldököm, feltéve azt a kérdést, ami számomra a leginkább megválaszolandónak tűnt.

− Kim SeokJin, de hívj csak Jinnek.

− És... miért vagyok itt?

− Lezuhant a gép, amin utaztál. Te vagy az egyik túlélő a kevesek közül.

Erre már nem tudtam mit mondani...

Akkor ezért voltam olyan fáradt, és ezért nem bírtam fölkelni?!

Vajon kik élték még túl?

Ez a Jin is egy lenne azok közül?

− És te?

− Én is túléltem, szerencsére horzsolásokkal megúsztam. Mázlim volt. Bár neked is. Csak a lábadon van egy apróbb zúzódás, meg néhány karcolás.

− Meddig voltam eszméletlen? – Az nem is érdekelt, hogy mégis mennyire súlyosak a sérüléseim...

− Csak az este.

Pár percig mély csönd telepedett ránk. Eddig kitöltötték az űrt a teljesen felesleges kérdéseim, de most nem akadt több. Végül az orvos mentette meg a kínossá alakuló helyzetet azzal, hogy besétált, egy mappával a kezében.

− Fölkelt, SooHyeon-ah?

− Park Doktor! – Felcsillantak a szemeim, hogy abban a kórházban voltam, amit ismerek. Ráadásul az az orvos kezel, aki a bátyámat is.

− Úgy látom, a helyzetéhez képest egész jól van?! – Bólintottam. – Szerencséje, hogy a fiatalember azonnal idehozta és engem kért.

Összevontam a szemöldököm. Nem értettem, hogy lehetséges ez az egész? Hogy hozhatott ide Jin, külön a bátyám orvosát kérve, mikor nem is ismer. Vagy lehet, hogy mégis? Szívesen megkérdezte volna, de nem volt kedvem firtatni; túlságosan fáradt voltam hozzá. De tudtam, hogy ezzel még számolunk, ahogyan Jin is. Megértette a pillantásomból.

− Igen. Mindent köszönök – mosolyodtam el kedvesen. – Mikor mehetek?

− Még elvégzünk néhány vizsgálatot a biztonság kedvéért, de utána már távozhatnak is. Viszont megkérném a fiatalembert, hogy figyeljen oda önre. Ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, nem ápolná megfelelően a sebet.

Igazat adtam Park Doktornak, de akkor sem akartam, hogy egy idegen férfi bébiszitteljen. Viszont ez már késő bánat. Ugyanis Jin hallotta a doktor minden szavát. Minden bizonnyal mellettem fog maradni. Szerencsétlenségemre.

− Én... − kezdtem volna bele, de Park Doktor egy mozdulattal elhallgattatott.

− Akár maradhat is, míg a sebe teljesen be nem gyógyul.

− Megyek haza. Viszem őt is! – feleltem riadtan. Isten óvjon – már, ha létezik – a kórháztól!

Doktor Park csak elmosolyodott, mintha pontosan erre számított volna. Beszélgettünk már annyit, hogy ez így is legyen. Ismert.

− Azonnal beküldöm a nővért, hogy csinálja meg, amit kell, utána már csak a papírt kell aláírnia. És mehetnek.

− Köszönjük! – felelt helyettem is Jin. Nem szoktam ilyet hagyni, de ez most egy rendhagyó eset volt, így nem szólaltam meg.

Az orvos kiment, mi pedig ismét kettesben maradtunk. Legszívesebben azonnal megkérdeztem volna, hogy mi is áll a tudása mögött, de félő volt, hogyha azonnal lerohanom, akkor ő meg elrohan. Szóval hagytam egy kis időt, míg megszokja, hogy a kettesben vagyunk. Na, jó, igazából nekem kellett idő, ahhoz, hogy mérlegelni tudjam a lehetőségeimet. Az egyik az, hogy Jin hazudik a hírnevem vagy a pénzem miatt. A másik az, hogy mindkettő miatt. A harmadik az, hogy igazat mond. De azt már lehetetlen eldönteni, hogy mikor melyiket teszi.

Ezzel a gondolatmenettel hamar végeztem, azonban volt még egy kis bökkenő. Mégpedig az, ahogyan kinézett. Egész este mellettem lehetett. Szakadt ruha lógott izmos testén, mely elveszítette eredeti színét a rengeteg kosz miatt. De ezen túl is látszott tökéletes alkata. Igaz, a koszból az arcára is jutott, viszont az is egyértelmű volt, hogy az arca is legalább olyan tökéletes, akár a teste. Haja különös, ezüstös színben hullott a szemébe. Talán vágathatott volna belőle, de az is lehet, hogy csak kijött belőle a zselé és okkal ilyen hosszú. Szeme tiszta volt, akár az érintetlen tó vize; a lelke mélyére lehetett látni. Még soha nem találkoztam olyan férfival, aki ennyire megfogott volna. Ha a teste nem is lett volna tökéletes ok arra, hogy megnyerje a bizalmam, a tekintete egy pillanat alatt elérte volna. Eddig nem hittem benne, hogy léteznek ilyen férfiak. Vagy Jin talán kivétel. Talán is ember. Lehet, hogy igazából angyal és valamiért a földre szállt...

− Jin... − kezdtem bele, miután úgy véltem, elég volt a csönd arra, hogy felkészüljek a kérdéseimre. A név tulajdonosa felém fordult halvány mosollyal az ajkán. Biztató és őszinte tekintete megnyugtatott. – Te honnan ismersz engem? Honnan tudsz rólam ennyi mindent? És egyáltalán miért segítettél?

Látszott, hogy megijedt, vagyis inkább meglepődött a kérdéseken, de nem tágítottam, tudni akartam a választ. Illetve válaszokat.

− A... izé. – Ez eddig elég gyér, de sejtettem, hogy hozzám hasonlóan képes elhagyni a szavakat útközben, mint olyan sokan.

− Mizé?

− Ismertem, vagyis... ismerem a bátyádat.

A szemeim elkerekedtek. Soha nem beszélt róla, pedig Hoseok mindig, mindent elmondott nekem. Vagy nyomós oka volt rá, hogy ne mutassa be nekem ezt a férfit, vagy pedig az utolsó napjaiban ismerte meg, ami után nem volt lehetősége rá, hogy meséljen róla. A szívverésem felgyorsult, ahogy belegondoltam abba, hogy talán ez a férfi az, aki látta a bátyám utolsó ébren töltött perceit Anyán kívül.

− Hoseok... − csak ennyit tudtam kinyögni. Olyan érzés volt, mintha valaki erősem megragadta volna a nyakamat és a lehető leglassabban próbált volna megfojtani. Amióta a baleset történt, nem beszéltem a bátyámról. Azért érintett ilyen mélyen és rosszul, mert soha, senkivel nem tudtam ezt megbeszélni, kiadni magamból. Akartam volna, de nem volt mellettem senki. Csak olyan, akinek nem beszélhettem róla.

− Sajnálom, hogy nem mondtam. Egyből ezzel kellett volna kezdenem – szabadkozott Jin, őszinte, megbánó arccal. Tényleg elhittem róla, hogy úgy van, ahogy mondja.

− De... − kezdtem bele, de hangom elcsuklott. Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy újra érthetően tudjam képezni a hangokat. – Nem is beszéltünk, mióta először találkoztunk, nem is tudtad volna hamarabb mondani.

Pár perc csönd telepedett ránk. Szinte biztos voltam benne, hogy mindketten a bátyámra gondolunk. Azok, akik életükben találkoztak Hoseokkal, képtelenek voltak őt elfelejteni. Mindenki életében olyan személy, aki elhozza a fényt, beragyogva a sötét életüket, eljutva a legeldugottabb és legreménytelenebb sarokba is. Számomra ő volt az egyedüli támasz az életemben. Most, hogy nincs mellettem, egyedül azért tartok ki, mert másképp csalódna bennem. Bár lehet, hogy így is csalódni fog mikor fölkel. Ha egyáltalán megtörténik valaha.

Mielőtt ismét beszélgetésbe bocsátkozhattunk volna, megjelent az ápolónő.

Ezt követően elvégezte a kellő vizsgálatokat és haza is engedtek. Majd valamikor vissza kell jönnöm kontrollra, de az már mellékes, hogy nem fogok.

− Hazaviszlek – szólalt meg Jin, mikor kiléptünk az épületből.

− Igazán nem szükséges! – ellenkeztem azonnal; még a kezemet is feltartottam.

− Akkor talán szeretnél a rajongóid előtt úgy elbicegni, hogy utána felülsz egy buszra, ahol könnyen követhetnek? – intett fejével a hátam mögé. Meglepődötten kellett konstatálnom, hogy kisebb csoport verődött össze a kórház előtt. Csupa jókívánságokkal teli plakát volt náluk. Elmosolyodtam. De aztán eszembe jutott, hogy nem engem szeretnek, hanem a könyvem főszereplőjét... Visszafordultam Jin felé, aki kedvesen nézett rám, mint aki megérti, hogy min megyek éppen keresztül.

− Most az egyszer – mentem bele végül.

Életemben először beültem egy idegen férfi volánja mögé. A sofőrömön kívül, soha senkivel nem ültem egy kocsiban Anya halála óta. Féltem. Attól, hogy ugyanúgy végzem, mint ő, és nem lehetek ott, mikor Hoseok felébred.

Prológus

− Nem fogok elmenni arra az átkozott partira! – rivalltam Apámra. Ő nem értette, hogy miért nem akarok menni, míg én azt nem, hogy ezen mégis mit nem lehet érteni...

− De ez neked is jó volna! Megismerhetnének, mint írót.

− Nem akarom, hogy a pénzem miatt vagy a pénzéhes apám miatt emlékezzenek rám. Az írásaimmal akarok mély benyomást tenni másokra, nem azzal, hogy megjelenek ilyen helyeken.

− Pedig ezek nélkül nem viszed semmire.

− Akkor nem viszem semmire, de akkor sem leszek olyan, mint te! – ordítottam el magam utoljára, majd kirohantam a házból, hangosan becsapva magam után az ajtót. Szinte abban is biztos voltam, hogy a vakolat apró darabkái lehullottak az ajtófélfa körül.

Fura volt, hogy pont most emlékeztem vissza erre az egy évvel ezelőtti beszélgetésre az apámmal. Soha nem volt vele a legjobb kapcsolatom, bár szerettem. De anyám halála óta rájöttem, hogy ő nem az, akinek hittem. Csak egy pénzéhes férfi, aki pontosan a pénzszerzés miatt vette el anyámat, ejtette teherbe kétszer is, majd a halála után újabb célpontot keresett magának. Mostanra már túltettem magam rajta, de akkor még ott rúgtam bele, ahol csak tudtam.

Vagyis azt hittem. Azt akartam, hogy fájjon neki, de utóbb már tudom, hogy annak a mocsoknak nincs lelkiismerete, ami fájhatna...

Akkoriban nagyon naiv voltam. Elhittem, hogyha majd híres író leszek, minden jobb lesz. Most az vagyok és minden rosszabb. Egyedül az anyagi helyzetem a kivétel.

Lelkileg lecsúsztam, csak árnyéka vagyok önmagamnak, nincsenek igazi barátaim, ahogy a titkaimat vagy érzéseimet sem tudom elmondani senkinek. Akadnak felszínes ismerőseim, de ők csak emberek, akikkel többször találkozom, mint a rajongóimmal. Egyedüli mentsváram az írás. Ezért is lettem sikeres. Mert minden erőmet és időmet arra szenteltem, hogy tökéleteset alkossak.

Mostanában azonban valami nem stimmel. Egyszerűen nem jön az ihlet. Csak ülök a gép előtt, gondolkodom, de... ennyi. Nem megy. Hiába próbáltam ki a sok alkoholt, cigarettát vagy drogot, semmi sem segített.

Ahogy most sem.

Csak ültem az ülésen a felnyitott laptopom előtt, és vártam, hogy a laptop magától kezdjen írni, vagy valami hasonló csoda történjen... De persze ilyesmi még véletlenül sem történhet.

Lecsaptam a laptop tetejét, éppen felálltam volna, hogy könnyítsek magamon, mikor megszólalt a hangosbemondó, hogy hamarosan leszállunk az incheoni reptéren, ezért mindenkinek a helyén kell maradnia, bekötni az övét és imádkozni, hogy ne zuhanjunk le. Persze a legutolsó tény nélkül.

A gép rázkódni kezdett. Ezerszer utaztam már repülőgéppel, de ilyet még nemigen tapasztaltam. Állítólag ilyen a légörvényt. Ergo halálosa idegesítő és tökéletesen befosatja az embert. Velem is ez történt. Le akartam végre szállni a roncsról, amiben meg kellett volna bíznom, de nem ment. Otthon akartam lenni, egyedül tengetni tovább a szabad napjaimat, ami a következő nyilvános megjelenésemig még maradt.

A hangosbemondó ismét megszólalt. Ezúttal azt tudatta az utasokkal, ami feleslegesnek bizonyult, ugyanis egyértelmű volt, hogy légörvénybe kerültünk. De azért köszi... lehet, hogy nem vettem volna észre – annyira.

Minden olyan hirtelen történt. Bár lehet, hogy csak az vonta el a figyelmem, hogy annyira kellett pisilni, amit az érkezés miatt el kellett halasztanom. Az egyik pillanatban még szenvedtem, amiért vissza kell tartanom, és szidtam magam, amiért nem mentem ki hamarabb. Aztán a gép egyre jobban rázkódott, recsegett, csattogott körülöttünk minden. A gyerekek sírtak, néhány anyuka sikított, az apák védték a családjukat, én meg úgy ültem ott, mintha minden teljesen rendben volna. Belül viszont halálra voltam ijedve.

Hirtelen csönd és feketeség vett körbe. A sok zaj után végre jólesett a nyugalom. Ahogy az is, hogy végre pihenhettem. Hosszú hét volt mögöttem. Fáradt voltam. Így átengedtem magam az érzésnek: beszippantott a csönd és a nyugalom.